Könyvkrónika: A testbérlők

Lissa Price – A testbérlők (2012)

Szóval, ez az a könyv, amiben kicsit csalódtam. Nagyon vártam, nagyon kíváncsi voltam, mivel az összes Éhezők Viadala fannak ajánlották, feltételeztem, hogy hasonló kaliberű gyöngyszemben lesz részem. Hát nem így lett. Csalódás volt a könyv, ennek ellenére mégis tetszett. Ellentmondásos? Talán.

Nos, maga a sztori igen egyszerű: bekövetkezett a rettegett háború, és ha jól raktam össze a képet (nagyon koncentráltam, mert nagyon érdekelt) valamilyen spóra következtében az összes középkorú ember kipurcant. Életben csak az idősek (szépkorúak) és a fiatalok/gyerekek maradtak.  Azt hiszem, talán valami olyasmiről lehetett szó, hogy túlnépesedett a világ, mivel az idősek nem haltak meg, akár több száz évig is élhetnek, ezért kezükbe vették az irányítást és kinyírták a gyerekeiket, hogy legyen munkájuk. Legalábbis leegyszerűsítve nagyjából ez lehet a lényeg. A fiatalkorúak nem dolgozhatnak, és akiknek nincsen törvényes gyámja, vagy valaki, aki gondoskodhatna róluk, begyűjtik őket és beteszik egy intézetbe.

A főszereplőnk, Callie Woodland és öccse Tyler szülők nélkül bujkálnak egyik épületből a másikba egy barátjuk, Michael társaságban, mire megtámadják őket, kitaszajtják a helyről, ahol próbáltak életben maradni, és Callie-nek nem marad más lehetősége, minthogy bérbe adja a testét egy szépkorúnak. Mivel hatalmas pénzösszeget ígérnek neki ezért a tettéért, Callie belemegy, hiszen tudja, ezzel segíthetne beteges öccsén.

Nos, szerintem egy határozottan izgalmas történet. Szeretem az utópisztikus történeteket, ahogy azt már kifejtettem, szóval határozottan nagyon vártam, mit fog ebből kihozni az írónő. Hááát… lehetett volna ennél kicsivel több is.

Nagyon gyorsan haladtak az események, miközben lényeges dolgok nincsenek kifejtve. Azok a részek tetszettek, amikor Callie és a szépkorú, aki a testét vette bérbe beszélgetnek. Izgalmas volt, kíváncsi voltam. Tetszettek a karakterek, akiket megismertünk, habár Blake és a szerelmi szál idegesített. Erőltetett, felesleges és nagyon-nagyon amatőr volt. Mintha muszáj lett volna belevinni valamilyen szerelmi szálat, ezért az írónő gyorsan beleillesztett hasra ütés szerű helyekre valami romantikát. Jaj, nagyon nem kellett volna! Ez a történet annyira nem szerelmi! Ahogyan az ÉV-ben nem, itt annyira el lett cseszerintve.

Ezen kívül pedig hiányoltam az akciójeleneteket, kétkedve néztem, hogy mindenki egy csapásra elhisz Callie-nek mindent, szinte semmit sem kellett megmagyaráznia.

A történet, amiről igazából szól, mármint hogy tulajdonképpen meggyilkolni készülnek a tinédzsereket, igazán lehengerlő volt, de nem jól kibontva. Sok minden hiányzott még ahhoz, hogy engem teljesen le vegyen a lábamról.

A végén pedig a magyarázat nekem túl ködös. Talán párszor még újra kell olvasnom – amihez nem nagyon fűlik a fogam –, mindenesetre most egy kis kuszaság van a fejemben. A vége tényleg elég érdekes, de engem nem meglepett, hanem összezavart. Mi a fene volt ez a szerelmi szál, ha az a vége, ami? Hmm, nem tudom, de most egy ideig nem is akarom forszírozni. Hagyom ülni, és lehet, hogy kicsivel később már pozitívabb emlékkel fogok visszanézni rá.

Summa summarum, várom a következő részt, mert annyi biztos, hogy felkeltette az érdeklődésemet.

Tetszett: A háború utáni élet bemutatása. Elég brutális belegondolni, hogy bármikor mi is átélhetjük ezt akár még durvább verzióban.

Nem tetszett: Volt pár ilyen, de leginkább ez az idétlen szerelmi szál zavar.

Kedvenc jelenet: Amikor Callie és Madison beállnak a légképernyőbe. Tök izgalmas lehet!

Kedvenc karakter: Madison és Sara (egy kicsit).

Kedvenc idézet: „Sólyom rikolt fel, most repülni kell.” – Ezt imádtam!

„Vajon Hamupipőke elgondolkodott azon az éjszakán, amikor szép báli ruhában szórakozott, hogy meggyónjon a hercegnek? Gondolt arra, hogy elmondja neki, egyébként, Hercegem, a hintó nem az enyém, ez csak egy mocskos kis mezítlábas lakáj? Nem. Élte a pillanatot. Aztán éjfélkor lelépett szépen.”

„Hosszú ideje nem voltam már boldog. Régen volt már az, hogy az élet szájfényből, zenehallgatásból és butuska barátnőkből állt. Régen volt, hogy a legnagyobb aggodalmamat az jelentette, írunk-e dolgozatot, vagy elfelejtettem-e a házi feladatomat. Most már többre vágytam. Biztonságra, szabadságra és életre.”

„Ismerem ezt az érzést, a pánik érzését, ami kinyújtotta az időt, másodperceket tett évekké, és a mély fájdalmat, ami abból ered, hogy valakit nem egyetlen személy bánt meg, hanem sok, egy egész csapat, ami aztán egy közeggé, majd közösséggé, végül az egész világ kérdőre von. És ahogyan kinyújtod a karodat, mikor az ujjaid centikre kerülnek a mentőkötéltől, az utolsó gondolatod segít a túlélésben, segít abban, hogy módot találj annak megjavítására, ami tönkrement, hogy igent mondhass: ismét a világ részese akarsz lenni.”