The Pianist ~ A zongorista (2002)

The Pianist ~ A zongorista (2002)

Wladyslaw Szpilman – A zongorista c. önéletrajzi könyve alapján készített Roman Polanski egy túlságosan is szívszaggató, torokfojtogató filmalkotást. Nem először láttam a filmet, de mint ahogyan a Schindlert is, ezt is túl régen ahhoz, hogy felfogjam, miről is szól. Legalábbis azt hittem. Arra emlékeztem belőle, hogy sok kegyetlen és durva jelenet van a filmben, és képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténhetett. Pedig hát nagyon is megtörtént, ergo jól emlékeztem.

Nem is tudom, hol kezdjem… Biztosan sok filmet készítettek még a II. világháború idejéből, én mégis ezt a kettőt ajánlom, mert talán e két mű tudja együttesen visszaadni azt, ami akkoriban történt. A kegyetlen, esztelen brutalitást és kegyetlenséget.

Kezdünk egy stúdióban, ahol Szpilman (Adiren Brody, akinek nem is olyan távoli magyar hozzátartozói vannak!) zongorajáték felvétele zajlik, és ezt a bombázás megszakítja. Brody alakítása már az első képkockákon látszik, hogy nagyszerű lesz, ahogy kétségbeesetten folytatja a játékát, minden bomba ellenére, míg aztán hatalmast robban közvetlenül mellette. Ezzel a bombával indul be a film is. A németek berobbannak Lengyelországba (is), Varsóba – ahol a film játszódik.

Szpilman hazamegy a családjához, megismerkedünk az idegesítő öccsével, két lánytestvérével és az édesanyjával és -apjával. Sajnos nem túl sokáig élvezhetjük a társaságukat, pedig az édesapa nekem nagyon szimpatikus. A sok-sok törvény, szabály és megszorítás után be kell vonulniuk a gettóba, ahol szánalmas, gyatra körülmények között vergődnek jobbról balra.

Túlságosan sok olyan jelenet zajlik ebben a részben, amit még így messziről szemlélve, tudva, hogy csak egy filmről beszélünk, még úgy is nehéz volt végignézni. Az értelmetlen, indokolatlan öldöklések, ahogy a vacsorázó zsidókat egyszeriben megzavarják, és a tolószékes, járni/állni képtelen öregurat kihajítják az ablakon, csak mert nem tudott felállni. Aztán, amikor leparancsolják a családot, és kiadják nekik, hogy fussanak, hogy ők egyesével, élvezettel lelőhessék őket, majd a még félig élő emberen áthajtsanak autóval… Ez… iszonyatos.

Azt látni, hogy a sok undorító náci lerészegedve gondol egyet és találomra kiválaszt pár embert, és sorjában az összest agyonlövi, aztán… aztán mit csinál? Hazamegy a családjához, megvacsorázik, és mint aki jól végezte dolgát, ül a babérjain?

A rengeteg megalázás, amikor unalmukban táncoltatni kezdik őket, mint a bohócokat.

Nem akarom leírni a filmet, mert annak most nem nagyon lenne értelme; erre egyrészt ott van a tartalom, a sok másfajta kritika, másrészt pedig meg is nézheti mindenki – amit nagyon ajánlok. Igen, ez nem egy könnyű, esti kikapcsolódás, de néha igenis szükség van, hogy nehéz, tömény filmeket, alkotásokat nézzünk/olvassunk, főleg arról, ami valaha igaz volt.

A nagyapám szokott mesélni nekem erről az időről. Fiatal, alig 16 éves suhancként sorozták be SS katonának. Elképesztő, hogyan úszta meg élve és sértetlenül az egészet. A történetei igazán szórakoztatóak, néha elszomorítóak, de végtére is tanulságosak. Ha lenne bennem erő vagy tehetség, biztosan megírnám a történetét, mert rengeteg vicces és hihetetlen dolog történt vele, ami szerintem érdekes lehet mindenki számára, tekintve, hogy egy SS katona szemén keresztül – aki kénytelen-kelletlen állt be a csatasorba –, még soha nem láttunk filmet.

Visszatérve a filmhez: Szpilman megpróbáltatásait láthatjuk, ahogyan éveken át tartó kemény küzdelemmel éli túl a háborút. Rengeteg segítője akad; köszönhető a kedves, barátkozó természetének, így tulajdonképpen önsegítség kívül evickél előre, és a végén találkozhatunk újra a lelkes zongoravirtuózzal. A filmbe kellenek ezek az apró reménysugarak, amikor valakik feltétel és viszonzás nélkül ugranak a segítségére. Egy zsidó segítségére, amiért akasztás jár. Aztán a végén pedig ott van a német tiszt, Wilm Hosenfeld, akinek nagyon kevés, de annál fontosabb szerepe van. Hosenfeld százados segíti utolsó heteiben Wladot. Nem tudom… nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ez a segítség már akkor is érdekkel történt; Hosenfeld már akkor tudhatta, hogy hamarosan leigázzák őket, és hogy talán azért segítette Wladot, hogy ahogyan a későbbi jelenetben látjuk is, kérhesse a viszonzást. Aztán persze nem tudom, ez csak a film, amiben én így láttam, de ettől függetlenül mégis lenyűgöző tettet hajtott végre, hogy magas rangú beosztása ellenére megsegítette ezt az elesett tehetséget – amiről ő is megbizonyosodott abban a szívszorongató jelenetben, mikor évek után Wlad újra játszhatott.

Nem is akarok tovább fecsegni, ezt mindenkinek látni kell. Látni, hogy mindig van remény és esély a túlélésre. Legyél bármennyire is kis ember, a fontos az, hogy szeressenek téged. Ha megszeretteted magad a világgal, akkor nem kell attól félned, hogy elfordulnak tőled – persze, lesznek olyanok is, de többségében kezet nyújtanak feléd, és kisegítenek a partra. De legalábbis hinni kell! Én hiszek. Merthogy szükség van rá, hiszen ki tudja, mikor lesz szükség bárki segítségére? Tekintve a világ jelenlegi helyzetét, nagyon gyorsan. Túl gyorsan. Valami közeleg.

IMDb elérhetőség: http://www.imdb.com/title/tt0253474/