Holiday (2006)

Holiday (2006)

Szerintem nincs olyan romantikusfilm-kedvelő, aki ne látta volna ezt a filmet. Személy szerint az egyik kedvenc romantikus filmem, sőt, talán ki merem jelenteni, hogy A kedvencem. Többször láttam már, szívesen előveszem a polcról, ahol a ritkaságszámba menő, eredeti DVD-filmjeimet őrzöm. 

A film maga igen egyszerű cselekményre épül; van két lány, akik megunva eddigi életüket, kapcsolatukat, házat cserélnek két hétre abban a reményben, hogy végre kicsit felpezsdül az életük. Egy netes házcsere oldalán ismerkedik meg a két reménytelenül szerelmes leányzó Iris (Kate Winslet) és Amanda (Cameron Diaz). Természetesen a szerelem szelleme itt sem alszik, úgy csap le a két hölgyeményre, mint éhes disznó a makkra.

Először a színészekről. Kate Winslet ott szerepel a kedvenc színésznőim között, szóval tőle nem is vártam kevesebbet, mégis hatalmas élményt adott. Kate nagyszerű színésznő, remekül tudja alakítani a naiv, kedves és segítőkész angol lányt, engem teljesen elbűvölt a filmben.

Cameron Diaz sosem volt a szívemben, valahogy mindig a túl bugyuta filmjeiben láttam, bár manapság egy-két komolyabb alkotásból rájöhettem, ő sem olyan vészes, mint régen hittem. Mindazonáltal, ez nem az a film volt, amiben megszerettem. Szerény véleményem szerint nem adott túl sokat a film értékéhez, igazából elevickélt a ráosztott szerepben, de nem éreztem, hogy adott volna hozzá valamit. A párosukból Jude Law-val, egyértelműen Jude volt az, aki nagyot alakított.

Kate Winslet és Jack Black esetében pedig természetesen Kate.

És ezt most minden elfogultság nélkül mondom, ugyanis ha valaki, én aztán elismerem, hogyha az általam nem kedvelt személy valamiben mégis jó.

A film: Már a legelső perctől fogva tart a varázsa, ami köszönhető a zseniális zenének. Szépen indul, lágyan, belevezet az alapokba, majd szépen lassan belevágunk a közepébe. Kate vagyis Iris csodálatos monológja az egyik kedvenc momentumom a filmből (bár ezt talán botorság mondani, mert ebből még lesz pár… millió), és Amanda idegeskedése is megmosolyogtat. A pasi, akit dob, amúgy egy lúzer, hál’ istennek, hogy nem láttuk többet a filmben.

Aztán jön a helycserés támadás. Iris a kis angliai kuckóját és a havat elcseréli egy hatalmas LA-i St. Anna széllel fűszerezett házért, amire a „modernizált palota” kifejezés talán jobban illene, ami a méretét és funkcióját illeti.

Itt aztán mindkét lány megismerkedik A férfiakkal, hiába a menekvés.

Amanda és Graham irtó cukik, ahogy a kanapén csókolóznak, majd végül megegyeznek, hogy lefekszenek egymással. Lám-lám, Amanda, milyen könnyen elfeledkeztél az előbb még annyira gyötrő unalomról! :) Graham amúgy tipikus szívtipró, szerintem én sem tudtam volna neki ellenállni. Nagyon cukik együtt.

Míg Los Angelesben, Iris tombol a „házikóban”, konkrétan mindent kihasznál, amit lehet, talán olyat is, amit még a tulaj saját maga sem.

Ők, mármint Iris és Miles nem keveredtek olyan szenvedélyes viszonyba a film alatt, aminek én határozottan örülök, mert Jack Black nem éppen olyan szerelmes főhős típus, részemről nem bántam volna, ha a gyönyörű Kate-nek valami helyesebb pasit találnak, de hát ízlések és pofonok. Miles-ként viszont cuki fiú, így meg van bocsátva neki a Kung Fu Panda fej. :)

Ahogy szépen lassan haladunk előre a történetben, egyre jobban kezdek beleszeretni a szerelembe. Annyira édesek, olyan jó őket együtt látni, főleg egy-két szívszorító jelent után, amit pl. Graham elbűvölő kislányainak köszönhetünk.

A titokzatos Sophie-ról és Olivia-ról kiderül, hogy Graham eltitkolt csemetéi, amit a nőügyei miatt „kénytelen” így intézni, és ami bizony nagy vétek, mert a két kis tündér belelopja magát az ember szívébe. Íme egy következő kedvenc: a sátras rész. Erről nem is tudom, mit mondhatnék, mert az a pár perc maga a megtestesült mennyország. Nancy Meyers ért a romantikához, az már egyszer biztos, és nem mellesleg érthetetlen a számomra, hogy a kislányokat miért nem láttam még más filmben – nagyszerűen alakítanak.

Arthur Abbot. Kiváló ember! SPIRITUSZ! Legkedvesebb szereplőm, főleg a vége felé, mikor Irisszel elmennek az estére, amit az öregúrnak rendeznek. Egyik legmeghatóbb jelent, mikor belépnek a terembe, és a tömeg tapsol és ujjong neki – pedig ő hogy félt, hogy nem lesz ott senki! Aztán a régi zseniális filmkészítőnek most egy aktuálisabb problémával kell szembenéznie: a lépcső. De megcsinálja! Fenomenális, hogy mekkora hatással vagyunk emberekre.

És végül a későn, de észhez tért Miles berohanása. Szerintem Kate ebben a kis részben, azzal a pillantással nagyobbat alkotott ebben a filmben, mint mindenki más együttvéve (főleg CameronAmanda sírásszenvedése...). Lenyűgöző, hogy tud játszani a mimikáival, az arcával, szerintem én még akkor sem tudnék olyan szerelmesen nézni, ha valóban az lennék. És végül, mikor Miles rákérdez a szilveszterre – hát nem édesek, ahogy örülnek? Na, innentől nem tudtam magamba fojtani a könnyeket.

A másik oldalon pedig ott van szegény-szegény Graham. Mindent kiadott magából, mindent beleadott ebbe a kapcsolatba, de Amandának mennie kell. Nem tudom, ki, hogy van vele, de én tökéletesen megértettem Graham sírását, úgy megölelgettem volna, olyan édes a végén. :)

És végül de nem utolsó sorban: a szilveszter. Gyönyörű képkockák, mikor a kis Sophie a fehér zoknijában letotyog a lépcsőn, majd a lenti események. A boldog párok, a még boldogabb kislányok, nők és férfiak – tökéletes happy end, nem is számítottam ennyi emócióra a filmtől, úgyhogy mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti a könnyed kikapcsolódást, szereti a szerelmet és szeretne egy jót pityeregni. :)